Makhult Gabit mindenki lendületes, energikus, olykor szelíden hullámzó, néha pedig kifejezetten vad képeiről, illusztrációiról ismeri. Gabival találkozva mást látunk: harsányság sehol, szelídség van, visszafogottság, derű. Papírtenger című kísérleti kiállítása még október 13-ig megnézhető a Két Egérben, ennek kapcsán beszélgettük.

Makhult Gabi

Gabi, az alkotásaid (nem csak az illusztrációk) nekem az avantgarde-ot idézik, nem is a neót, hanem a jó öreg százéves avantgarde-ot. Vannak-e képzőművészeti inspirációid, előképeid, vagy ez egyszerű stílusbeli egybeesés?

Sokféle művészet inspirál, a zenétől a festészetig. Ha már előkép, hadd legyek nagyravágyó: Matisse nagyvonalúsága inspirált leginkább. A színes papírból vágott aktok. Meg nagyapám kísérleti buherálása. Amikor nincs lehetetlen.

Mivel foglalkozik nagyapád?

Gépészmérnök, de otthon van egy remek kis műhelye, ahol mindent meg lehet csinálni. Gyermekkoromban készült itt a kiságyútól a gólyalábig minden.

Elsőként említetted a zenét mint az inspiráció forrását. Nekem úgy tűnik, hogy az eredményt, a képeidet is a legkönnyebb valamiféle zeneiség jellemezni. Erről te mit gondolsz?

Az a spontaneitás, ahogy egy – igényes – zenész játszik az ismert vagy rögtönzött dallamokkal, nem előre kitalált koreográfia szerint alakítja a zene folyamát… valahogy így dolgozom én is – jó esetben. Sokszor csak egy ötletből indul a kép, azután egész más lesz belőle.

Papírtenger, kiállítás a Két Egérben

A papírszobor „műfaja” is véletlenül jött létre. Egy gitáros sablonfigurát vágtam ki vékonyabb papírból, hogy majd lefújjuk festékkel, és a negatívja kerül a vászonra. Ahogy megfogtam, az egyik karja lehajlott, és életre kelt, elkezdett pengetni. Nekem már akkor nagyon tetszett, de még csiszolni kellett rajta, míg mások is élvezni tudták.

Eddig két papírszínházad (Az aranyhalacska, Circus Maximus) és egy designkönyved (Blanche neige) jelent meg a Csimotánál, illetve két könyved (Karácsonyi vándorok, Mi, Banditáék) a Móránál. Van-e ezek közül kedvenced? Melyiket volt a legjobb csinálni?

A maga idejében mindegyik a kedvencem volt. De talán pillanatnyilag a Karácsonyi vándorokra vagyok a legbüszkébb. Nagyon szerettem csinálni. János szövege „adta a lovat” az én kissé – vagy nem is kissé – groteszk világomhoz. Először túl vad is lett, de aztán megtaláltuk a mindenkinek tetsző középutat.

Lackfi János: Karácsonyi vándorok (Móra, 2011)

Mint a Két Egérben látható kísérleti kiállításod is mutatja, nem kizárólag illusztrációval foglalkozol. Mivel még?

Hű, hát, ami van. Már van olyan szerencsém, hogy alkalomadtán válogathatok is. Dekorálok kisebb-nagyobb csángó bálokat (ne lufikra gondoljatok), dolgozom a villányi Gál pincének, csináltam egy mozgókönyv-alapú papír-bábszínházat a BábAkalács Bábszínháznak, egyéb vásári komédiákban is szívesen veszek részt – Boka Gáborral volt néhány közös alkotásunk ebben a műfajban. Az ő biztatására kezdtem a papírból kivágott figurákat fába áttenni: ezek most rétegelt lemezből készülnek dekopirral, különböző célokra. Nemrég egy játszótérhez készítettem falapra festett meséket, ezzel a technikával. – Aztán ha időm van,a saját kedvemre is dolgozom, tusrajzokat, linómetszeteket.

Terveid, vágyaid?

Szeretnék kissé visszatérni a „képzőművészethez”: értem ez alatt a saját kedvre készített, autonóm alkotásokat. Ezekből merítek az alkalmazott munkáimhoz is. Néha vissza kell térni a forráshoz, különben kiüresedik, önismétlés lesz a többi.