Most, hogy elkezdődött az iskola, újra elolvastuk a Repülő osztályt, amiről még a mi gyerekkorunkban azt mondták, hogy az egyik legjobb iskolás regény. Érdemes-e felnőtt fejjel újraolvasni? Érdemes!

„Szívük legrejtettebb zugában félénken és a világ minden garázdálkodása ellenére virágzik a balga és oktalan remény, hogy talán az emberek mégis egy kicsit, egy egészen kicsit jobbá tudnának lenni, ha elég gyakran megszidják, kérik, megsértik és kinevetik őket.” (Erich Kästner: A szatírikus írókról)

Erich Kästner könyve A repülő osztály végtelenül őszinte, és humanista, annak ellenére, (vagy éppen azzal együtt), hogy szereplői pár nap alatt kénytelenek felnőni. A repülő osztály 1933-ban készült el, és ekkor a drezdai születésű szerző már Berlinben élt. Ő nem hagyta el Berlint, mint annyi írótársa, mert hű krónikása kívánt maradni kora őrületének.

A repülő osztály egy egészen furcsa kisregény. Nyár közepén megírt karácsonyi regény. (Komolyan. Olvassák el az Előszót!) A repülő osztály, olyan ifjúsági regény, ami felnőttes témákkal foglalkozik: hogyan dolgozza fel, hogyan teszi magáévá, a felelősség, a bátorság fogalmát egy kiskamasz; hogyan hat egy tizenéves kollégista életére a gazdasági vállság, az országos ellehetetlenülés. Még sem mondhatjuk, hogy ne lenne ifjúsági regény, éppen a már említett, szinte kíméletlen őszinteség, és a talán kicsit idealizált humanista magatartás miatt, ahogy a nevelőtanárok, a „felnőttek” viszonyulnak a tanulókhoz, a „gyerekekhez”.

Két hasonló témájú magyar  ifjúsági regényhez hasonlítva A repülő osztályt, talán úgy tudnám leírni, hogy valahol középen helyezkedik el a Légy jó mindhalálig és A Pál utcai fiúk között, mind cselekményben, mind mondanivalóban, kicsit több (ön)iróniával, humorral megspékelve, mint a magyar regények.

A repülő osztály egy egészen furcsa kisregény. Mert becsapós, mert nincs főszereplője. Az olvasó különböző jellemeket, különböző gondolkodásmódokat ismerhet meg, miközben a kirchbergi János Zsigmond Gimnázium internátusának falain kívül és belül kibontakozik a cselekmény. Van itt színdarabi próba, verekedés, hócsata, heroikus tússzabadítás, és nem kevésbé hősies megmentése egy félévzáró dolgozat hamvainak, műugró kísérlet, premier, és közben igazi emberi drámák. Mert: „Az életben sohasem azon múlik a dolog, miért szomorkodik az ember, hanem csakis azon, milyen mély a szomorúsága. A gyermeki könnyek, istenemre, nem kisebbek, és gyakran súlyosabbak, mint a felnőttek könnyei.”

Az eredeti (1933-as) kiadás borítója

Az olvasó eldöntheti, hogy melyik szereplőt választja, melyik szereplővel azonosul. Jonathan Trotzcal az irodalmi tehetségel megáldott, elhagyott árvával, vagy inkább Matthias Selbmann-nal, a haspók, aranyszívű izompacsirtával? Mégis inkább Sebastian Frankkal, aki természettudósnak készül (de még nem dötötte el, hogy melyik területen), vagy együtt küzdjünk az igazságért az osztályelső, lázadó Martin Thalerrel? Esteleg mi vagyunk Uli von Simmern, a kistermetű, félénk, sőt néha gyáva arisztokrata gyerek, aki az erős Matthias háta mögé bújva próbálja túlélni a kollégiumi éveket? 

Nem mindenki tudja, hogy Kästner nem „csak” ifjúsági regényeket írt, és művei alapján a német expresszionista irodalom egyik legnagyobb írójaként tartják számon. Az expresszionizmus egyik sarokköve, ahogy Kurt Pinthus mondja: „A világ központja minden egyes énben van” Szóval: mindennek mértéke az ember? A regény minden fő karaktere párhuzamosan fejlődik, és változik, ami igazán érdekes ezekben a fiúkban, hogy „felelősségmániájuk van”. Mind az ötnek, kivétel nélkül.

A repülő osztály egy egészen furcsa kisregény. És most leírom ezeregyedszerre is, amit oly sok regénnyel kapcsolatban leírtak már, olyan ifjúsági regény, amit érdemes felnőtt fejjel újraolvasni. Egy percre megállni, és elgondolkodni a saját felelősségünkön, apró-cseprő, és mégis fontos ügyeinkben. Kreuzkamm irodalom tanár ötször leiratja az egész osztállyal: „Minden helytelen dologban, ami történik, nem csak azok bűnösek, akik elkövetik, hanem azok is, akik nem akadályozzák meg.”

Hogy ez milyen aktuális! – csaphatnánk össze a kezünket, de nem tesszük…