Most már tudjuk, hogy van olyan, hogy könyvheti meglepetés. Majoros Nórának tegnap könyvbemutatója volt a Két Egérben, ahol Nóra (mellékesen) megkaparintotta Agócs Írisz Kicsi, nagy című könyvét. És másnap (ma) reggelre már nálunk is volt az olvasónaplója, ami itt kezdődik egy sorral lejjebb.

Kicsi vagyok, székre állok… és úgy is kicsi vagyok. Ez alkati kérdés, sose nőttem nagyra, és egészen biztosan állíthatom, a kismadárral együtt, hogy kicsinek lenni jó. Ez a bizonyos kismadár Agócs Írisz mesekönyvében szerepel, egy kis barna folt, és van neki egy nagyon nagy barátja, egy elefánt, aki olyan nagy kék folt, hogy többnyire nem is fér el a lapon. Ez a kis barna meg ez a nagy kék pedig barátok, akik pontosan tudják, hogy kicsinek lenni éppen azért jó, amiért nagynak, tudniillik hogy a kicsinek a legjobb barátja egy nagy, a nagynak meg egy kicsi.

Ez a mesekönyv pont olyan, hogy a gyereknek is, meg a szülőnek is a kedvence lesz. Ugyanis ha az ember gyerek, akkor övé az egész széles mesevilág, de a legjobb mégis az, hogy vannak felnőttek, akik nagyok. Felnőttnek lenni meg azért jó, mert olyan későn fekszik le az ember, ahogy nem szégyell, de a legjobb, amikor megérkezik a felnőtt életébe egy gyerek, aki kicsi, és hirtelen értelme lesz nagynak lenni. Aki pedig nem hiszi el, hogy erről lehet megkapó, költői, humoros és mégis pofonegyszerű mesekönyvet készíteni, az igenis járjon utána, mert Agócs Írisznek sikerült.

Agócs Írisz: Kicsi, nagy (Pagony, 2012)