Számtalan könyv megérdemelné a tavaszi, könyvfesztiváli felhozatalból, hogy írjunk róla. Ezek közül most teljesen önkényesen emelünk ki kettőt: a Pagony egyik újdonságát, A kőmajmok házát, és egy régóta sokak által keresett könyvet, A három rablót, amit a Scolar adott ki újra.

Tasnádi István: A kőmajmok háza

Tasnádi István drámaíró, dramaturg, a Bárkától a Krétakörig több társulattal dolgozott már együtt. A kőmajmok háza című könyvfesztiválra megjelent könyve izgalmas kísérlet egy olyan ifjúsági regény megírására, ami itthon kuriózumnak számít, és nem csak a gyerekirodalom szempontjából tekinthetjük különösnek a könyvet.

Két történet fut párhuzamosan a regényben egymás mellett, Kornélé és Gyurié. Két srác teljesen eltérő környezetből, elviekben egészen más habitussal. Kornél asztmás, anyjával él, apjáról semmit sem tud, az igazi széltől is óvott gyerek, az ő története napjainkban játszódik. Gyuri valahol 1982 táján tölti nyári szünetét nagyszüleinél, imád a tilosban járni, és tipikusan az a gyerek, akire minden tanár és valamire való felnőtt zsebében kinyílik a bicska, pedig nem is teljesen biztos, hogy rosszat akarna. Már az első két fejezet után sejteni, hogy a két sztori összeér majd valahol. Kornél – inhalátorát folyamatosan szorongatva – megismerkedik Izával, a házban lakó tíz éves kislánnyal, aki különös világot nyit meg előtte. Ahogyan a lány definiálja létüket („Mi kötjük össze a lentet a fönttel”), ők a mágikók, mások, mint a többiek. Nem is pontos ez így, hiszen mindenki más, aki a kőmajmok házában lakik.

A két párhuzamosan folyó történet szép lassan összefonódik, két nyár, ami először csak a mágia, majd a valóság szintjén is összeér. A kőmajmok házában tehát különös emberek laknak, ilyenek Dragomán bácsi (a sárkányember, hiszen ott van a nevében), Baranyai néni, Iza nagymamája, a japánmániás, aki szabadidejében jóslással is foglalkozik. A ház előtt pedig folyton ott parkol a felettébb gyanús Mr Shadow sötétített furgonjával. Ő egy periton, azaz árnyékrabló, magyarázza lelkesen Iza a kétkedő Kornélnak. Kornél, mint egy rendes 12 éves, eleinte jó adag szkepszissel fogadja Iza lehetetlennek tűnő világépítését, de aztán egyre inkább részesévé válik, és a történések lassan átkerülnek a mágikus világ szintjére. Finom játékát figyelhetjük meg a „fent és lent” közötti mozgásnak, eközben mi olvasók azzal is szembesülünk, hogy a mese hogyan képes a valóságot élhetővé, értelmezhetővé tenni. Mert Mr Shadow-t egykoron valóban a peritonok rabolták el, eredetileg garabonciás volt, de egy garabonciásnak nagyon kell vigyáznia azzal, hogy milyen úton jár. A vándor, akinek útjában ott rejlik a teljes élet lehetősége. Kérdés, mit tud kezdeni a rengeteg ingerrel, a sok fájdalommal és tapasztalattal, hiszen a szélsőségek megélése mindig magában rejtheti a romlás útját is. Mr Shadow-t – egy kicsit spoilerezve –, késleltetett felnőtté válása során egy periton nevű szer rabolja el (a mágikus világban a peritonok), ezért nincsen Kornélnak apukája. Asztmájának magyarázata pedig az, hogy édesapja egy követ helyezett a mellére, még valamikor nagyon régen. Mr Shadow nem más, mint az a Gyuri, akinek egy nyaráról olvashatunk valamikor ’82-ből. 

Hogyan hív elő a tudatalattink különféle fantáziaszüleményeket? Tasnádinál, ahogy arra a pagonyos interjúban ő maga is felhívja a figyelmet, a mágikó nemcsak eszköz, hanem egy keletkezéstörténetet vázol fel előttünk. Hogyan magyarázhatunk meg (és gyógyíthatunk) asztmát, apa nélküliséget, félelmeket varázslattal, vagyis hogyan élhetjük túl a valóságot, a gyakran fájdalmas realitást?

Ebben a történetben csakis mágiával, világteremtéssel. A valós világ összeér a mágikussal, a racionális szabályrendszer a spirituális világ nem kevésbé szabályozott fordulataival, játékszabályaival.

Ahogy olvashatjuk szintén Tasnáditól: „Azt szerettem volna, hogy folyamatosan összeérjen, és hogy ne legyen olyan mesei elem, amelynek nincs gyökere a valóságban. A mesék önmagukban nem tartalmaznak valóságalapot, csak egy képet, mely belőled születik. Ezek a képek azért jönnek létre, hogy védjenek, riasszanak, megmentsenek, megvigasztaljanak. E folyamat dinamizmusára szerettem volna rámutatni.”

Gyurinak, mint minden garabonciásnak, meg kell járni a poklokat, Kornél pedig életét kockáztatja a tudásért, így mindkettejüknek túl kell lépniük önmagukon is. Tasnádi hitelesen, tökéletes mondatokkal és tökéletes dramaturgiával tárja elénk nem mindennapi meséjét.

A két kor összehasonlítása önkéntelenül felidéződik az olvasóban, az író ebben is megtartja a kellő egyensúlyt, érezzük, értjük a két különböző nevelési helyzetet, az eltelt évek súlyát, és élvezzük Gyuri gyerekkorának ismerős képeit, a Star Wars-filmek moziszagot felidéző virágzását, a grundokon való labdapattogtatás hangját, a kerteken átmászás bizarr örömét. És érezzük, értjük Kornél túlféltettségének, magányos gyerekkorának belső harcait, fájdalmait.

Az illusztrációkat Herbszt László készítette, aki továbbfűzi a történetet, minden egyes rajzzal hozzáad a karakterekhez, a regényben megjelenő fontos tárgyak jelentéséhez, és folytatja a tőle megszokott – a csodálatos szemüvegből már megismert – reklámgrafikusi vonalat, elegyítve a retrót, a plakátdesignt, a szándékosan rontott minőségű képeket a matt, meleg színek szentimentalizmusával.

Szekeres Niki

Thornbjörn Egner: A három rabló

Van néhány olyan könyv, amit kitartóan keresnek a vásárlók, holott köztudott, hogy már 10-30-50 éve nem adták ki őket újra. Ebbe a körbe tartozott Thornbjörn Egner hajdanán A három jószívű rabló címen megjelent könyve is. Szerencsére a úgy tűnik, ez a mese beleillik a Scolar Kiadó skandináv vonulatába, így április közepén A három rabló címmel újra megjelentették.

Amikor ennyire elevenen fennmarad egy 1965-ben kiadott gyerekkönyv emléke, mindig gyanakodnunk kell arra, hogy léteznie kell mozi- vagy tévéváltozatnak, ezek szokták meghosszabbítani az emberek emlékezetét. Itt sem volt másképp, 1979-ben a Gazdag Gyula készített tévéjátékot a három jószívű rabló történetéből. Ez az alkotás mai szemmel nézve már elég fárasztónak tűnik, felveti a kérdést, hogy maga a történet – hiába számit norvég klasszikusnak – nem avult-e el, mond-e nekünk még valamit.

A válasz: A három rabló ma is élvezhető, bár talán mást mond, mint a 60-as és 70-es években. A történet felidézése nélkül is elmondható annyi, hogy a könyv a skandináv modell egyfajta a apoteózisa. Kardamóm olyan város, ahol a rablók (Kaszper, Jeszper és Jónatán) jobban érzik magukat a fogdában, mint a rablótanyán; ahol Basztián, az engedékeny rendőr jól megfér a rendpárti Zsófi kisasszonnyal; ahol a polgárok egyszerre állnak ki saját tulajdonuk és a törvényes rend védelme mellett; ahol az emberekben mélységes a bizalom, hogy mindenki meg tudja találni a helyét a társadalomban; ahol azt gondolják, hogy még a rablóktól is lehet tanulni valamit. Még folytathatnám. A mese 1955-ös megírásakor ez egy vágyott állapot lehetett, ma számunkra inkább a skandináv szociális állam egy-két évtizeddel ezelőtti aranykorát idézi. Ennyi társadalomfilozófiai mondanivalót nehéz lenne a didaxis szándéka nélkül előadni. Ez a mese vállaltan didaktikus, mégis élvezetes marad. A titka talán az lehet, hogy teljes mértékben a gyerekközönségnek íródott. Egy hatéves számára minden szava, mondata tökéletesen érthető, nem kell a megértéséhez szülői segítség, nincs benne kettős beszéd, kikacsintás. Egyszerű, mégsem primitív.

Még két megjegyzés. Gyerekkoromban eléggé idegesített, hogy a szereplők időről időre dalolni kezdenek. Most dramaturgiailag teljesen indokoltnak látom a dalbetéteket. Kíváncsi vagyok, szeretik-e ezeket a dalokat a mai gyerekek. A másik megjegyzés az illusztrációra vonatkozik. A szerző rajzai enyhén szólva is múlt századiak. Bár teljes összhangban vannak a szöveggel, erősíthetik az emberben az érzést, hogy Kardamóm története egy letűnt, régi világ emléke.

Mészáros János