November elején jelenik meg a Vivandránál a Szólít a szörny. A könyvet a 2007-ben elhunyt Siobhan Dowd ötlete alapján Patrick Ness írta, akit mi a Káosz-trilógia szerzőjeként ismerünk. A könyv illusztrációit Jim Kay készítette. Előzetesként most az első fejezet olvasható nálunk (fordító: Szabó T. Anna).

Szólít a szörny

A szörny – ahogy a szörnyek szokása – nem sokkal éjfél után jelent meg.

Conor ébren volt, amikor megérkezett.
Rémálomból riadt fel. Nem egy rémálom volt ez, hanem az a rémálom, amit annyiszor álmodott mostanában. Az, amiben sötét van és vihar és sikoltás. Az, amiben kicsúszik keze szorításából a másik kéz, akárhogy is próbálja megtartani.
Amelyik mindig úgy végződött, hogy-
– Tünés – suttogta Conor a hálószoba sötétjébe. Vissza akarta kényszeríteni a rémálmot abba a másik világba, hogy ne követhesse az ébrenlétbe. – Tünés, azonnal!
Az órára pillantott, amit az anyja tett az éjjeliszekrényre.
12.07. Hét perccel múlt éjfél. Ez még vasárnap is késő lenne, nemhogy hétköznap.
Soha senkinek nem beszélt a rémálomról. Anyjának nyilván nem mondhatta el, de másnak sem. Apjának sem említette, amikor telefonon beszéltek nagyjából kéthetente, a nagyanyjának még kevésbé, és az iskolában is hallgatott róla.
Ami abban a rémálomban történik, azt soha senki sem tudhatja meg.
Conor kábán nézett körül a szobájában, koncentrálni próbált.
Szokatlan érzése volt. Felült az ágyban, kezdett magához térni. Bár a rémálom egyre távolodott tőle, mégis volt valami megfoghatatlan, valami furcsa, valami-
Hallgatózott, teljes erejével nekifeszült a csöndnek, de csak a ház némaságát hallotta, egy-egy reccsenést lentről, az üres nappaliból, olykor anyja ágyneműjének suhogását a szomszéd szobából.
Csend.
És akkor mégis. Meghallotta azt, ami felébresztette az imént.
Valaki a nevén szólította.
Conor.

Jeges rémület szorította össze a gyomrát. Lehet, hogy követte őt? Hogy valahogy kilépett a rémálomból és-
– Hülyeség – mondta magának. – Kinőttél már a szörnyekből!
Ez igaz volt. Múlt hónapban töltötte be a tizenhármat.
A szörnyek a dedósoknak valók. A kis pisiseknek. A szörnyek csak-
Conor.
Már megint. Conor nyelt egyet. Szokatlanul meleg október volt, az ablakot nem kellett becsukni. Talán csak a függöny az, ahogy suhog a szélben, mintha azt suttogná, hogy-
Conor.
Jó, akkor nem a szél. Tényleg szólította egy hang, de nem tudott rájönni, hogy kié. Az anyjáé nem lehet, egyáltalán nem női hang. Egy pillanatra még az az őrültség is megfordult a fejében, hogy talán az apja váratlanul megérkezett Amerikából, de nem akart éjjel telefonálni, hanem inkább-
Conor.
Nem. Ez nem az apja. A hang erős volt és vad, határozottan szörnyszerű.
És akkor megreccsent valami odakint, mintha egy óriási lény lépett volna egyet.
Nem akart odamenni, nem akarta látni. Mégis, valahogy belül érezte, hogy nagyon is akarja.
Egy csöppet sem volt már álmos. Kibújt a takaró alól, felállt, odament az ablakhoz. A derengő holdfényben tisztán látta a ház mögötti dombon a templomtornyot, és alatta a kanyarodó sínek tompa csillámlását. A hold fehéren sütött a templomkert olvashatatlanná kopott, düledező sírköveire.
Conor látta a temető közepén feketéllő óriási tiszafát is, az ősöreg fát, ami szinte olyan volt, mintha ugyanabból az anyagból faragták volna ki, mint a templom köveit.
Azért tudta, hogy tiszafa a neve, mert amikor kicsi volt, anyja figyelmeztette, hogy meg ne egye a mérgező bogyókat; majd egy évvel ezelőtt, akkortájt, amikor elkezdte azokat a fura ücsörgéseket a konyhaablakban, akkor is azt mondta neki: „Az ott egy tiszafa, tudod?”
És akkor megint meghallotta a nevét.
Conor.
Mintha mindkét fülébe egyszerre suttogták volna.
– Mi van már? – csattant fel Conor türelmetlenül. A szíve megdobbant. Mindegy, mi lesz, csak történjen már meg.
Felhő vonult el a hold előtt, a táj elsötétült, hirtelen szélroham zúdult le a dombról, megsuhogtatta a függönyöket. Conor megint meghallotta azt a nyöszörgő recsegést. Úgy nyikorgott, mintha a világ eleven gyomra korogna.
Aztán a felhő elvonult, és megint kisütött a hold.
A tiszafára.
Most ott állt a házuk mögött, a kert közepén.
A szörny eljött.
Conor látta, ahogy a fa legfelső ágai hatalmas, ijesztő arccá olvadtak össze, szájjá és orrá és szúrós pillantású fekete szempárrá alakultak. Lejjebb az ágak sóhajtozva és nyikorogva fonódtak egymásra, két hosszú kar lett belőlük, meg egy újabb láb, amely lezökkent az eredeti fatörzs mellé. A fa többi része először gerincoszlopot, majd törzset formázott, és a vékony, tűhegyes levelek bolyhos, zöld bőrré szövődtek össze, ami úgy lélegzett és hullámzott, mintha tüdő és izmok lennének alatta.
Már Conor ablaka fölé ért, és még egyre terebélyesedett, miközben alakot öltött. Erősnek látszott, hatalmasnak. Tekintete pedig mindvégig Conorra szegeződött, hangos és viharos lélegzet süvített elő az ajkai közül. Irdatlan kezével kétoldalt megmarkolta az ablakpárkányt, lassan leeresztette a fejét, az óriási szempár egészen betöltötte a nyílást, és farkasszemet nézett a fiúval. A ház halkan megreccsent a súly alatt.
És akkor a szörny beszélni kezdett.
Conor O’Malley, zúgta, és a fiú haja lobogott a földszagú, meleg lehelet szelében. A hang mély volt, erőteljes, Conor a mellkasában érezte a vibrálását.

Eljöttem érted, Conor O’Malley, szólt a szörny. Nagyot lökött a házon, Conor faláról lezuhantak a képek, a polcról könyvek és elektronikus kütyük potyogtak, meg egy kopott plüss orrszarvú.
Szörny, gondolta Conor. Egy hamisítatlan szörnyeteg. Valóság. Nem álom. A szörny tényleg itt áll az ablaka előtt.
Eljött, hogy elvigye.
De Conor nem futamodott meg.
Sőt. Még csak meg sem ijedt.
Mióta a szörny megjelent, nem érzett mást, nem tudott mást érezni, mint az egyre fájdalmasabb csalódást.
Nem erre a szörnyre számított.
– Vigyél el, mire vársz! – szólalt meg végül.
Nyugtalanító csend lett.
Tessék? Mit mondtál? kérdezte a szörny.
Conor dacosan keresztbe fonta a karját, és kimondta megint:
– Azt mondtam, vigyél már el!
A szörny egy pillanatig nem mozdult, aztán felbődült, és öklével rávágott a házra.
Conor szobájának a mennyezete behorpadt, a falon hatalmas repedések futottak szét. Szél ömlött be a szobába, és a szörny haragos ordítása megremegtette a levegőt.
– Kiabálj, ahogy csak bírsz – mondta Conor halkan, és megvonta a vállát. – Láttam már rosszabbat is.
A szörny felbődült, és az egyik karja bevágódott az ablakon.
Üvegcserép, tégladarabok és fatörmelék zuhogott be a szobába. A hatalmas, göcsörtös, inda-inas kéz a derekánál megragadta a fiút, és felemelte a padlóról. Kiröpítette a szobából, ki az éjszakába, magasan a kert fölé emelte, a hold sápadt korongja felé, és úgy összeszorította a bordáit, hogy alig kapott levegőt. Conor látta a szörny szájában az éles, szálkás és szilánkos fafogakat, és az arcán érezte a lehelete melegét.
A szörny mozdulatlanná dermedt.
Te tényleg nem félsz, igaz?
– Nem – felelte Conor. – Tőled nem.
A szörny szeme összeszűkült.
Majd fogsz, mondta. Mielőtt vége lesz.
És Conor utolsó emléke az volt, hogy a szörny ordítva kitátja a száját, hogy elevenen felfalja.

A Walker Books hivatalos booktrailere: