„Olvasónapló”-ban kik mások, mint az olvasók írják meg benyomásaikat egy-egy gyerekkönyvről. A sorozat első részében Gócza Anita gondolatai olvashatók A király, akinek nem volt semmije című könyvről.

Egy könyv attól jó, hogy váratlanul eszébe juttat néhány dolgot az embernek. Olyan dolgokat, amik ugyan kézenfekvőek, de mégsem szoktunk gondolkodni rajtuk. Nem szoktunk olyasmin gondolkodni például, hogy mit birtokolhat az ember, hogy mondhatok-e olyat, hogy „enyém ez a macska”. Hogy mit jelent az, hogy valakinek tényleg semmije sincs. Mert persze mondunk ilyen mondatokat gyakran, de hogy mit jelentenek ezek a szavak, és hogy mi következik belőlük, abba nem gondolunk bele. Arról nem is beszélve, hogy milyen lehet az az ország, ahol úgy süt a nap, hogy közben zuhog az eső. És a sivatag is mennyire sokarcú tud lenni: mind szimbólumként, mind a maga valójában.

A könyvet olvasva az is átfutott rajtam, hogy a fentebb leírtak ellenére vannak pillanatok, amikor olyan mondatokat is ki kell mondani, amelyek pontatlanok, ezért támadhatóak, és esendők. Mégis ki kell mondani őket, mert egyszerűen szükség van rájuk, és a hallgatásnak súlyos következményei lehetnek.

Hogy mindez eszembe jutott, miközben a királyról olvastam, és hogy éppen ezek a dolgok jutottak eszembe, nem lehet véletlen. Mert egy jó könyvben éppen az a jó, hogy váratlanul eszébe juttat néhány dolgot az embernek. Mindenkinek egy kicsit mást.

Ui.: A könyv utolsó oldalára megérlelődő katarzis még teljesebb lenne, ha  a „tanulság” nem fogalmazódik mondattá, de egy ilyen „sajátul” beszélő, gyönyörű könyvnek még ezt is meg lehet bocsátani.

Alex Cousseau: A király, akinek nem volt semmije (Vivandra Könyvek, 2011; illusztrátor: Charles Dutertre; magyar szöveg: Finy Petra)

Gócza Anita