Tokpela a csigaház, / a Csigamese Tokpelában van :)
Korda Eszter olvasónaplója Kamarás István 2011-ben újra kiadott Csigameséjéről. A szerző (mitagadás) magyartanár.

Tokpela a végtelen tér,
a föld Tokpelába van,
Tokpela a föld,
 a sivatag Tokpelában van,
Tokpela az ország,
a falu Tokpelában van,
Tokpela a falu,
a ház Tokpelában van,
Tokpela az ágy,
 az asszony Tokpelában van,
Tokpela az asszony,
 az öl Tokpelában van,
Tokpela az öl,
 a magzat Tokpelában van,
Tokpela a magzat,
a férfi Tokpelában van,
Tokpela a férfi,
Tokpela a szív,
a szív Tokpelában van,
Tokpela az erő,
 a lét Tokpelában van,
Tokpela a lét,
az ima Tokpelában van,
Tokpela az ima,
a dicséret Tokpelában van,
Tokpela a dicséret,
az út Tokpelában van,
 Tokpela az út,
a cél Tokpelában van,
Tokpela a cél,
a vég Tokpelában van,
Tokpela a vég,
a kezdet Tokpelában van,

Tokpela Tokpela,
Tokpela Tokpelában van.

(Oravecz Imre: A hopik könyve, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2007, 21.)

Micsoda Tokpela? az út – a cél, a kezdet és a vég, az asszony és a férfi ellentétek. Vagy egymásban foglalások? Szívben az erő, imában a dicséret, térben a föld, faluban a ház, ölben a magzat. Minden Tokpelában van, minden Tokpela. Egész pontosan minden minden. A grammatikailag, nyelvtani szerkezet szempontjából monoton ismétlődő mondatszerkezet a modern variációs, kombinációs ismétlődéssel az ősköltészet formáját, varázsigés mormolását idézi meg. Az első tagmondatban Tokpela az alany, és amivel azonosul, a főnév, az alanyi állítmány, annak az ellentéte vagy rész-egész metonímiája a következő tagmondatban az alany, melyről az az állítás, hogy Tokpelában van. Oravecz posztmodern szerepjátéka a hopi indiánok bőrébe bújva egy olyan teljességet tételez, amiben a varázslás, tudás, művészet, egyáltalán beszéd, a dolgok a helyükön vannak egy nagy, szervesen összefüggő teljességben. Kamarás István pedig több szerző bőrébe is belebújik, amikor szövegeiket különböző úton-módon, de mindig egy irányba mutatva átírja. Ugyanazt a teljességet képviselve, amit a vers utolsó két sora nyilatkoztat ki: „Tokpela Tokpela, / Tokpela Tokpelában van.”

Többek között Zelk Zoltán versét, a csigacsúfolót, a katolikus nagymise fordulatait szövi össze a szöveg. A csigacsúfolót például „ha nem tolod, összetörjük szarvadat”-ról „megcsodáljuk szarvadat”-ra variálva sokkal pozitívabb jelentést kap. Amikor először olvastam ezt a meseregényt, a fenti Oravecz- vers átiratán hatódtam meg. Csakhogy nem ismertem ám ezt a verset, de így is megértettem, a mese hősök közé helyezve a lényegét. Sőt még jobban is talán. Később felhívták figyelmemet a tévedésre, hogy ez egy igazi vers átirata, de engem ez sem tántorított el attól a meghatottságtól, ami egy kislány által véletlenül összetaposott csigaház története felett fogott el. Ez a csiga ugyanis újranöveszti, kiizzadja a házát újra, a szájharmonikázó Jóisten sámlija alatt meditálva, mélázva, töprenkedve. Ez akkor nagyon fontos információ volt számomra, hogy ilyen lehetséges, egyébként valós biológiai alapon, mint ahogy a gyöngyöt a kagyló izzadja ki, váladékával körülkerítve a bekerült porszemet. A szépséges illusztrációk a tekeredő csigaház motívumával ábrázolják az Istent, a siklót, a baráti társaságot: ez a befelé csavarodó szerkezet szemlélteti a teljességet. Később sok motívumot megtaláltam itt és ott, lévén mégiscsak magyartanár, azért ez az a kezembe került. Ezen a nyáron sor került arra is, hogy elolvassam öt és hét éves gyermekeimnek.

Csakhogy ekkor már máson hatódtam meg, nem a csigaházon. A csiga ugyanis, miután újra felépíti a házát, mindenféle kalandon megy keresztül a balatonfenyvesi nyaralóban, még gyermekei is lesznek, minek során a csigák szaporodásának titkaiba is beleshettem gyermekeim ámuló tekintét követve. A végén azonban meghal a csiga, teljes életet élvén, békességben, nagyon szépen. Ez a végkifejlet pedig a sursum corda, Emeljétek fel szíveteket! fordulattal fejeződik ki: a szitakötő mielőtt meghalna, mindenkit felvisz a magasba, ahonnan kereknek, csodásnak, teljesnek látszik a világ. Én itt sírtam el magam, felolvasás közben: ahogy visszatér a csigaház motívum másik jelentésben. A gyerekek persze még nem sejtették ebből, hogy akkor a csiga is meg fog halni, de én hősiesen vállaltam könnyeimet, és nem magyaráztam el a művészi élményt. (Borzasztó nehéz egy tanárnak megállni, hogy ne oktasson.) Hanem csak annyit mondtam, meghatódtam. A gyerekeknek nehéz volt persze a csiga elmúlását elfogadni, hogy szép és jó, és része az életnek, de a Jóistenhez ment be, illetve fel tulajdonképpen a csigaház belsejébe. Szerencsére nekünk megvan a következő Kamarás meseregény, gyorsan azt is elmeséltem: a Világversenyt a berekben. (Reméljük, az is megjelenik újra. Abban egy földigiliszta futóversenyen való szereplése mutat görbe tükröt világunkról.) Megkérdeztem óvodás kislányomat: „Emeske, szerinted hogyan folytatódik a történet?” „A kengurubéka hazamegy a mamájához, és a Jóisten visszahozza a Csigakirályt az elmúlásból.” Hogy honnan szedi a feltámadás gondolatát, mikor igazán senki sem mondta neki?! Ráadásul rímes, retorikus megfogalmazásban! Csak a képeken mindig beazonosítottuk a szereplőket a hátoldali szereplő lista alapján: kicsoda Bodobács, Nünüke, Tücsök, Galacsinhajtó, Szitakötő, Hangya, Tücsök, Sikló, Imádkozósáska, Vakondok és Lótetű. Azóta már a parkban is beazonosítottuk a Bodobácsot, és a siklótól sem félünk a Balatonon.

Nagyon szerves maga a szöveg is, organikus teljesség, ahogyan a biológiailag pontos információk, a hitvilággal, az ezredforduló valóságával (tüntetés, eltévedtség, robbantások), a művészi szövegekbe való behálózódásával, a valóságos szereplők világába illeszkedik, akik a szociológus, regényíró nagypapát mesére ihlették. Ez a mese magva.

„Eszter pedig szívdobogva nézegette Csigát. »Lehet, hogy ő az? Nem, ez még szebb. Mintha valaki két szívet rajzolt volna rá. Szíves csiga. Jószívű, mert visszaadta a láncot.«

– Én vagyok az, én vagyok az! – kiabálta Csiga. – Ez az új házam, díjnyertes pályamű, Klemm Gabriella és Kamarás Bálint tervezte, és én növesztettem ki magamból a Jóisten sámlija alatt. És rajta egy, benne két titok van. Nem akarod megtudni?

Eszter sajnos nem hallotta, így csak remélhette, hogy ő az a csiga. Pedig ha hallotta volna, akkor Csiga megtudhatta volna, hogy a nyertes plánumot Eszter nagybácsija tervezte mennyasszonyával együtt. Így aztán Eszter könnyes szemmel megsimogatta Csigát, majd felült a hintára, hogy magasba lebbenjen, Csiga pedig egy érett egressel vigasztalódott.

Remek mulatság volt számukra, amikor a gyerekek Ki mit tud?-ot játszottak. Sára táncolt, és elmondta Hangya kedvenc versét, a Hangyát, amelyet – mint tőle megtudták – egy József Attila nevű tiszteletbeli hangya írt. Eszter furulyázott és Fehérlófiát alakította egy általa rendezett színdarabban. Szomszédbeli barátnőjük, Barbara levelibékát alakított és konferált. Ábel azt mondta, hogy csiribí-csiribá, és a következő pillanatban egy óriásit kakált a bilibe, immár tizenkettedik alkalommal életében. A nagyszülők és nagynénik kitettek magukért: Ama nyuszit csinált a szájával, Apa a kacsacsőrű emlőst utánozta, a szövegtanárnő nagynéni pedig a töltött cukkinit. Mindezen a földmérnöknő elnézően mosolygott.

Amikor a gyerekek elmentek lefeküdni, és a nagypapának a csigáról kellett mesélni Eszternek, Csiga és barátai elhatározták, most ők is rendeznek egy Ki mit tud?-ot.”

Nekünk szülőknek, nem kell felismerni az intertextusokat. Persze utána nézhetünk egynek-egynek, ha nagyon gyanús. Az viszont olyan jó, ha akkor is ismerős lesz a szív felemelésének gesztusa gyermekünk számára, még ha nem is járunk katolikus misére, és hall hitről, Istenről, életről és halálról olyan pozitívan és természetesen, ami megkönnyíti a halottak napját, a nagyszülő kórházi ápolását elmagyarázni adott esetben. És az sem baj, ha meghatódnak, legalább majd ismerős lesz az érzés a művészi tapasztalatból. 

Korda Eszter