Nagyobbaknak:

Milliók

Frank Cottrell Boyce forgatókönyvíró, regényíró (aki időnként színészkedik is), Michael Winterbottommal dolgozott több filmben is együtt, olyanokban, mint a Welcome to Sarajevo vagy a 24 hour party people. Milliók című könyvéből is készült filmadaptáció, de a szokásos közhely, miszerint az eredeti alapmű általában sokkal jobb, igaz erre a könyvre is. A regény olyan alaphelyzetből indul ki, ami már eleve nem megszokott. Daniel és Anthony Cunningham, a két fiútestvér a Cromarty közből érdekes párost alkot. Anthony, az idősebbik mániásan ragaszkodik a pénzhez, szikár racionalitása meghaladja minden elképzelésünket a felnőttes gyerekekről. Ezzel szemben Damian egy olyan világot kelt életre magában, ami leginkább a szentekhez kapcsolódik. Mindig elfog a röhögés, amikor a regény ezen szálára gondolok, hiszen Damian akármiről beszél vagy éppen bármilyen iskolai fogalmazást készít (például a jégpalotáról, ahol istenien lehet korcsolyázni), állandóan szentekkel tűzdeli tele irományait, fanatikus módjára fejből zengi vissza az összes szent történetét, többek között Szent Lidwina aszkétikus éveiről  is, aki a korcsolyázás védőszentje amúgy. Hiszen, tudhatjuk meg Damiantől: „olyanok a szentek, mint a tévé. Mindenütt foghatók, csak antenna kell hozzájuk”. Az ő szájából halljuk ezt a különös történetet is, ahol a két fiú monomániái hamar magyarázatra lelnek: anyjuk meghalt, és a menekülőút a tisztázatlan kimondatlanságból és elfedett gyászból a eltérő bolondériákba kergeti őket. Aztán találnak egy nagy zsák pénzt, nagyon-nagyon sok pénzt, és elkezdődik az őrült történésfolyam, amiben a testvérek szemléletbeli elkülönböződése majdnem tragédiához vezet. Boyce filmes múltja jól tetten érhető a szövegen, a rengeteg párbeszéd és a filmszerű képek gyors pergése izgalmassá, újszerűvé és különlegessé teszi a könyvet, miközben az ártatlan gyerek beszédhangja valahol mégis nagyon okos, pontos és finom iróniával párosul. 

Mi, Banditáék

Végre egy könyv, ami nem tipikus közegben játszódik, nem egy szokványos családmodellt helyez a középpontba, nem kertes házat vagy éppen lakótelepi környezetet mutat be, hanem egy bandita család hétköznapjaiba enged bepillantást, ami nyilván mindig tartogat valami meglepetést. 

„Június második hetében raboltak el. Örülök, hogy elraboltak.”

Egy facebookos bejegyzés során jött elő megint az a nem túl szofisztikált, mégis vicces felvetés, hogy hogyan olvasunk könyvet, hova helyezzük először a hangsúlyt? Van, aki az első két mondatban hisz, van, aki hátulról kezdi a könyvet és nyilván ezeknek egyéb kitekert változata is ismerős lehet bármelyik olvasónak. Egy biztos, nagyon nem mindegy, sőt, talán az egyik legfontosabb dolog egy könyv esetében az első pár mondat. A Móra kiadó könyve azonnal meggyőz kezdő soraival, az idézett két mondatból máris sok minden felsejlik. Az elsőből azt érezni, hogy valakinek nagyon fontos a dolgok pontos meghatározása, a másodikból pedig egy olyan sejtésünk támadhat, hogy az elbeszélő saját elrablását (bár nyilván alapvetően nem jó dolog) mégsem negatívan éli meg. Mi az előzmény? Mitől válik jótéteménnyé egy emberrablás? Vilját, a történet elbeszélőjét az egyik unalmas reggelen, amikor kispolgári és cseppet ridegnek ábrázolt családjával  nyaralásra tart a gyűlölt nagyiékhoz, a Bandita család egy szimpla országúti útonállás keretében elrabolja. Innen indul a road movie, részt veszünk a Bandita család kalandjaiban, egyre közelebb kerülünk hozzájuk, és már-már irigykedhetünk, hiszen ez a fajta élet, amit megismerünk, vicces, izgalmas és legfőképpen szabad. Aztán mégis kiderül, hogy ez sem fenékig tejfel, a tél borzalmasan hosszú és hideg, az egyik Bandita gyerek szeretne már iskolába járni, és az is kiderül, hogy nem mindig így éltek. Vilja  naplószerűen számol be a történtekről, de közben a Bandita család napjait, fontos szabályait megőrző írnokká is válik. Ezt a rezonőr és kísérő szerepet toldja meg még Kolu Bandita Károly, a családfő nővérének szerepeltetésével, aki egy krimiírónő, de közben, mint kiderül, egyrészt kalandokra, másrészt családra vágyik. Vilja korát meghazudtoló okossággal oldja meg az időközben felmerülő problémákat, és vázol fel egy mindenki számára élhető, aránylag normális életet. A Bandita família tulajdonképpen nem adja fel önmagát, marad a megszokott kenyérkeresete (a rablás) mellett, de lakásba költözik, otthonra lel. Kérdés, hogy Vilja hogyan tudja saját, otthoni közegét felrázni, amikor hazatér. Az Európában igen népszerű regény folytatásaiból reméljük majd ez is kiderül… 

Folytatjuk...