Mesék a jövőből, egy ilyen című könyvért gyerekkoromban sok mindenre képes lettem volna, de akkor nem volt. Most viszont itt van, megjelent a Móránál a Rodari-sorozat harmadik részeként.

Tehát (az én szempontomból igencsak elkésve) vannak már Rodari-meséink a jövőből, azonban a könyv címe némiképpen megtévesztő, aki science-fiction meséket vár, csalódni fog. A kötetben fantasztikus mesék vannak, de a kifejezésnek inkább a 19. századi értelmében… vagy még inkább abban az értelemben, ahogy maga Rodari a Képzelet grammatikájában leírja. A legtöbb mesében a fantasztikum nem több mint egy fogás Rodari megszokott, egy-egy különös asszociációra építő írói módszerében. Nos, tehát egy SF-rajongónak csalódás lehet ez a könyv, mert a legtöbb történetben elmarad az alternatív (jövőbeli vagy jelenbeli) világ megteremtése. A könyv másik gyenge pontja az, hogy meglehetősen régi, a történetek 1962-ben jelentek meg a Beleestem a tévébe címen nálunk már korábban is kiadott történettel együtt. A mesék néha menthetetlenül az akkori tömegkultúra jövőképébe vannak ágyazva, így meg kell küzdeni olyasmikkel, hogy el kell gondolnunk, hogy hogyan képzelhették az emberek a Holdra szállást jóval annak megvalósulta előtt. Érdekes, hogy bennem Békés Rozi illusztrációi is erősítik ezt a retró-kontextust, de ez talán tudatosan lett így. Ha tovább akarnék problémázni, akkor még az is van, hogy nem mindegyik történet játszódik a jövőben…

Azonban nagyon valószínű, hogy az összes fenti problémát a magyar kötet szerencsétlen címválasztása okozza. Mert amúgy, ha nem szigorúan SF szempontból közelítünk a mesékhez, akkor Rodari mindent hoz, amiért szeretjük: jól szerkesztett szövegeket, meglepő asszociációkat, humort és humanizmust. Szóval a mesék jók. És szerintem van köztük három igazán kiemelkedő, ezekben ott van az a fajta világteremtés, amit az egész kötettől vártam volna. Az első A robot, aki aludni akart, ami konkrétan tényleg arról szól, hogy Rómában, majd az egész világon megtanulnak a robotok aludni – ennek minden következményével együtt. A második kedvencem A tojásba zárt világ: itt harmincmillió, a Földre menekült miniatürizált ember mászik elő egy zöld tojásból, de egy bizonyos mondattal vissza lehet őket küldeni… Erről a meséről egyébként Rodari azt írja, hogy egyetlen szóból („fehér”) asszociálva találta ki… Hát, így dolgozott! A harmadik pedig Az ismeretlen pilóta, amiben az idő fogságba esik egy repülőtéren, mert nem tudja igazolni magát, ennek az a következménye, hogy a világban semmi nem halad tovább, végül a gyerekek (Rodarinál ki más) lázadása kiszabadítja az utast.

Nem mindig egyértelmű számomra, hogy Rodari a nagy klasszikus gyerekkönyvírók közé sorolható-e, számomra ez a három történet azt erősíti, hogy talán igen.