„Végre a kezembe került. Pontosabban: a kezembe simult. A kedvenc méretem. Végiglapozgattam, merthogy lapozó, és végignevettem, majd, mint minden rendes felnőtt, levontam belőle a megfelelő tanulságokat.” Majoros Nóra olvasónaplója.

Milán is, meg én is megismerkedtünk Marianne Dubuc lapozójával. Ő így: meglátta. Kikapta a kezemből. Helyes irányba forgatta, vagyis az eleje került előre, az alja alulra. Majd lapozgatni kezdte. Közben elmesélte, mit lát. Aztán otthagyta, és keresett egy kisautót. Én persze, mint a könyvekre kényesen vigyázó anyuka, elmentettem az asztalra, ahonnan, ki tudja, hogyan, fél órán belül újra a gyerekszoba padlójára került a kisautók közé, néha alá, és mintha a borító is kicsit gyötörtebb lenne, mint amikor a jó, új szagú könyvet kivettem a papírzacskóból.

Nohát, ez így nem mehet tovább, − gondoltam én, − mert én is látni akarom. Így aztán gyorsan megetettem és ágyba fektettem Milánt, hogy magam is hozzáférhessek a könyvhöz. (Mindig gyanakodtam, hogy a délutáni alvás leginkább a szülők érdekeit képviseli, és mindig lázadoztam ellene gyerekként, de a lázadásom csírájában el lett fojtva. Zsarnokság neveli a zsarnokot.) Végre a kezembe került. Pontosabban: a kezembe simult. A kedvenc méretem. Végiglapozgattam, merthogy lapozgató, és végignevettem, majd, mint minden rendes felnőtt, levontam belőle a megfelelő tanulságokat.

Először is: farsangi időszakban rendszeresen csörög a telefonom, mert a családban élő gyerekek igyekeznek kifacsarni a fantáziámból az idei év díjnyertes jelmezét. Nincs annál egyszerűbb, mint a tavalyi és tavalyelőtti jelmezt egymás tetejére húzni, majd azt mondani, édes öcsém, te egy százlábúnak öltözött zsiráf vagy. Másodszor: mindig gyanakodtam az állatkertben a krokodilra, hogy ilyen állat nem létezhet. Legközelebb megpiszkálom az esernyőm nyelével, hátha csak egy jelmezes macska. Arra viszont nem jöttem rá, milyen állat minek akart öltözni, amikor tapír van kiírva a táblára. Végezetül: van néhány állat, amit begyakoroltan jól rajzolok, de a gyerekeknek jusztis mindig más kell. Legközelebb, ha azt kérik, rajzoljak tatut, majd amikor a szájamat szétharapdálva a koncentrálástól végeztem, utánozhatatlan fintorral közlik, hogy ez nem is úgy néz ki, majd ráfogom, hogy ez igenis tatu, csak homárnak öltözött. Köszönöm, Marianne, ezzel kimentettél engem, és még sok társamat a slamasztikából!

Majoros Nóra

Lásd még: Állatkarnevál