Ma is vannak gyerekek, akik a szülői rosszallás (néha tiltás) ellenére iskolából hazafelé beugranak a boltba csak azért, hogy tíz percig képregényt olvassanak. Ez a jelenség magában elég ahhoz, hogy foglalkozzunk egy kicsit a műfajjal. Sorozatunk első részében egy igazi klasszikus következik, egy nagyon amerikai téma nagyon európai megfogalmazása: Lucky Luke.

A képregény még mindig olyan műfaj, ami képes kételyeket ébreszteni egyes olvasókban, puszta létezésével is különös, értelmezhetetlen ellentétbe állítódik a könyvvel. Más felfogás szerint persze maga a kilencedik művészet, és egyenest a barlangrajzokból eredeztethető (ami annak fényében végül is bír némi igazságtartalommal, hogy a képregény irodalom és képzőművészet egyben, a képzőművészeti műfajok egy részét pedig általában a barlangrajzokra szokás visszavezetni). Mindenesetre a képregény kikerülhetetlen műfaj, ami egyszerre hat ránk vizuálisan és szövegszinten, és mivel – barlangrajzok ide vagy oda – leginkább a popkultúra terméke, így egyszerre jelenik meg benne a trendiség, a szoros elköteleződés a médiához, a különféle vastagságú és élességű humor, illetve a világépítés, amelyben ugyanolyan erős szervező elem mind a textúra, mind a vizualitás.

Gyerekkoromban anyám a Hírlap és Lapellátási Irodanál dolgozott, én pedig kedvemre tobzódhattam az eredeti Pif et Hercule, Asterix, Lucky Luke és egyéb szupervicces képregények tömegében, természetesen eredeti nyelven. Aztán amikor a fiam úgy hétéves lett, valahogy újra előkerültek ezek a rejtélyes alakok, bizarr poénok, a képregényes alapműveltség legalapabb darabjai, és komoly elégedettséggel tapasztaltam, hogy ez (még mindig) működik. Most éppen a Lucky Luke viszi a pálmát. (A Batmaneket egyelőre valami vegyes borzongással hol leveszi a könyvespolcról, hol visszateszi.)

Goscinny és Morris 1971-ben

René Goscinny egyik alapfigurája, a vadnyugat rámenős igazságosztója Amerika kies pusztaságait taposva szolgáltat igazságot gazfickók, börtönviselt, rosszéletű bűnözők és kisstílű lúzerek között. Goscinny gyerekkorában sok időt töltött Buenos Airesben, majd apja halála után hamar egy reklámügynökségnél lett grafikus, és hol Franciaországban, hol New Yorkban próbált szerencsét. Leginkább Walt Disneyvel szeretett volna dolgozni, de tervei nem jöttek össze, amibe kis híján beleroppant lelkileg, majd egy hosszabb depressziós időszak után egy kisebb stúdióban kezdett el dolgozni. Itt találkozott a Mad magazin későbbi alapítóival, illetve Maurice de Bévère-rel, azaz Morris-szal, akivel aztán hosszú, több évtizedes alkotói és baráti kapcsolatba kerültek.

A Lucky Luke-os világ egyediségét bizonyítja, hogy az 1957-től 1977-ig Goscinny által írt és Morris rajzolta képregény megőrizte tipikus formáit, kliséit, de mégis minden alkalommal, minden részben képes volt valami újdonsággal is előrukkolni. Az első részben, a Daltonvárosban is felfedezhetőek ezek a jellegzetességek. Lucky Luke, akiről köztudott, hogy gyorsabban lő, mint az árnyéka, megérkezik Fenton városkába, egy zajos kocsmai életképbe: visítoznak a lányok, hullanak az emberek, a sörök és whiskeyk mellett folyik az illegális szerencsejáték is. Persze Lucky Luke fél pillanat alatt rendet teremt, ám ekkor egy véletlen folytán kiszabadulnak a Dalton fivérek a börtönből.

A Daltonok orgonasípszerű négyese megátalkodott bűnözők módjárapróbál élni, inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel. Nem Goscinny lenne a szöveg írója, ha nem játszana el azzal a kihagyhatatlan poénforrással, hogy a morzén váltott üzenetek milyen tévedési lehetőségekre adnak okot, hogyan lesz Joe Milltontból Joe Dalton, és fordítva, és hogyan kerülnek így a fivérek a börtönből Fentonba, alapítják meg Daltonvárost, majd Lucky Luke-nak köszönhetően hogyan mehetnek újra a rács mögé. Az ilyen humorforrások végigkísérik az összes képregényt.
Az amerikai rajzfilmekre hajazó, de azokat egyben parodizáló, a hősöket remegővé, labilissá és kétértelművé tevő, karikaturisztikus Morris képek pedig teljességgel kitöltik a kockákat, nem hagyva üresjáratot. A helyzetkomikum, és fejfogós viccelődés sem hiányozhat azonban, amit azért itthon is jól ismerhetünk Asterixekből, Pifekből és természetesen a Kis Nicolas-ból.

Ilyenekre gondolok: a kocsmáros éppen cipel valakit, akinek persze csak a kezében tartott vékony lába látszik. Megkérdezi tőle az egyik vendég: Vérbosszú? – Nem, vérhas! – válaszolja. 

Folytatjuk…