Ez könyv? Nem könyv? Akkor micsoda? Füzet? Neeeem, ez nem füzet. Akkor foglalkoztató! És ha az sem, akkor pukkadjanak meg a szerzők, mert ennek a valaminek a műfaja éppen annyira titokzatos, mint a témája. Mert ki hallott már olyanról, hogy kertművészet?

Két emlék fészkelte be magát a fejembe a könyv kapcsán – nevezzük könyvnek, mert mind a külcsín, mind a belbecs alapján bőven megérdemli. Az egyik nem olyan nagyon régre kalauzol vissza, amikor a sok nevet megélt Kertészeti Egyetem valamelyik termében, egy álmos délutáni előadáson először elhangzott a kertművészet szó, és utána diáról diára tárultak fel a csodák, amik még a művészettörténeten edződött szememnek és fülemnek is ismeretlen csemegék voltak. A másik, sokkal régebbi emléket már ezek az előadások is előhívták, ez pedig egy faláda volt a pincében. A láda tulajdonosa meghalt, és gyerekként fel lettünk jogosítva arra, hogy a fedelét felnyissuk, és a tartalmát tüzetesen megvizsgáljuk. A régi újságpapírokba bugyolált kristálypoharaknak zöld volt a talpa, és úgy szikráztak az elemlámpa fényénél, mintha smaragdból készültek volna. (A bennünket felügyelő felnőttek minden bizonnyal emlékeznek a diszkrét mennyezeti lámpára, én mégis esküdni mernék az elemlámpára.) Rengeteg pohár volt a ládában, és nem csak smaragdtalpú, arra emlékszem. No meg a titkos rekeszre, amiben kincsek voltak. Többek között egy picike szelence. Egy szerencsemalac, huzigatni lehetett a farkát, mire föl öltögette a nyelvét, pedig akkorka volt, mint egy ujjpercem. (Ma már csak a körmöm.) Bilin ülő, icipici néger kisfiú is volt. Ezek máig megvannak, a szelencében őrzöm őket. Hát ez a könyv is ilyen. Kincskeresős. Nem a fáraó kincsét, vagy a maják kincsét, vagy Atlantisz kincsét lehet vele megtalálni, hanem a kertművészetét, aminek az előnye, hogy a valóságban is találkozhatunk vele, féltett gyönyörűsége pedig a törékenység. Ha nem ismerjük és nem védjük, nagyon könnyen elmúlik.

Azt azonban mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy ez a könyv mégsem annyira könyv, hogy örömittasan a csodás szerzeménytől, délután a gyerek kezébe nyomjuk, hogy nesze, ebben valódi kincsek vannak, keresd meg, fejtsd meg, aztán majd hétvégén kirándulunk a zöldbe. Ebben is hasonlít arra a bizonyos ládára. Felnőtt felügyeletet, sőt, aktív részvételt kíván, de ki bánja, ha végre együtt lehet kincset keresni?

Majoros Nóra

A könyv » Eplényi Anna, Schmidt Gertrúd: Jártamban… kertemben