„A fiúk azt ígérték, jók lesznek, míg én tudósítok, ígérték, hogy nyugton lesznek, szépen az apjukkal; és amikor vége, megkapják a Fura Altatókönyvet. Jók voltak, megkapták, nekem pedig lett szabadidőm.” Aino Havukainen és Sami Toivonen: Tatu és Patu FURA altatókönyve. Vécsei Rita Andrea olvasónaplója.

Bárhol tartózkodunk két hétnél tovább gyerekestül, beiratkozunk a könyvtárba. Nyáron beosztjuk, melyikünk szülővárosába, melyik barátunk nyaralójába, cetlikre írt helyek közül melyikre menjünk először. Aztán jöhet a következő, és így tovább, kész rendszert állítunk fel, hol van nyitva, hol meg épp zárva a könyvtár (nem egészen, de majdnem). Tatuékat nem Finnországból – onnan csak a Mauri Kunnas Mikulását még annak idején, meglehetősen érthetetlen eredetiben –, hanem a Szigetközből gyűjtöttük be.

Majdnem ráfaragtunk, mert más volt a neten, nem akkor nyitott a művház, amikor odamentünk, hanem másnap. Egy napot még kibírtak a srácok, bosszúból négyükből még ketten beiratkoztak, mondván így tizenhattal több könyvet vihetünk haza. Az akkor épphogy háromévest még fél órán át vártuk, míg újra végiglapozza a Tatut. Mind a kettőt. Aztán kezdte volna megint elölről, de elszedtük tőle, hogy csak egy percre, míg felírja ott, az az aranyos néni – nem érdekelte, bőgött rendületlen. Kicsit idegesítőre sikerült az első találkozás a két idióta kispasival. Méltó találkozás, derült ki utóbb.

Azon a télen kértek először a legújabb Mikulás helyett Tatu és Patu-t a Mikulástól. Ugyanazt, amit fél nyáron át olvastak. Így lett meg az első kettő, nem sokkal később a harmadik is, a sorozatból. Idén vártuk a Könyvfesztivált (vagy Könyvhetet), vártuk nagyon. A fiúk azt ígérték, jók lesznek, míg én tudósítok, ígérték, hogy nyugton lesznek, szépen az apjukkal; és amikor vége, megkapják a Fura Altatókönyvet. Jók voltak, megkapták, nekem pedig lett szabadidőm.

Mert Tatu és Patu mindenre alkalmas, főként gyereket mellé szögezni. Le kell szögezni, hogy nem csak gyereket. Odaadod a könyvet, legyél el vele, nézegesd, elvan, nézeget. Utána jön az, hogy meséld. Az ajánlásnál már röhögnek, Malackának, Cukinak, Nagymacinak és Boborjánnak; na ez utóbbit röhögik, hogy hajrá, Boborján, csak, mert Besenyő-fanok. Az Emesére azt mondják, hogy fúj, lány; de mivel lányságára csak egy csoffadt copf utal az egyébként kopasz fejtetőn, nem bánják, hogy lány. Már az első előtti oldalon nehéz túljutni, tudniillik, a rajzok. Okos, aprólékos, csupaszín, szellemes (nem vicces!) képek. A Magyar-Gügyögő-Magyar Szótár például. Lapozol, és így beszélnek a fiúk Emesével: Legfőképpen az esti tennivalókra és az alvásra fektettünk hangsúlyt, hiszen látogatásod időpontja döntő módon az éjszakai órákra esik. Fura ez a könyv, mert szótár ide, szótár oda, nem gügyög. Kicsikét se. (A könyvtárosnénire nem igaz, hogy azt mondtuk, aranyos, legfeljebb, hogy néni.) A fordító sem gügyög, ettől az egészet végigmulatod, mondaná kedvenc Radóm.

Egy sima alvósbabából olyasmit hoznak ki, amire eddig nem is gondoltál – van anatómiája: a tulajdonos ízlésének megfelelően felturbózott (hajgumik) farok; mérőszáma: plüssállatsűrűség/ ágyikó; kreatív használata: plüssmajommal masszírozzuk az alvó feje búbját. Néhány trükköt, mint pl. ezt, magam is megkívántam, közben reménykedtem, hogy a fiúk nem kívánják meg, pl. ezt: hátvakarás. (Figyelem: a hátvakarás függőséget okozhat.)

Végül három álom reprezentálja az álmokat, (miként a könyv belső borítóján szellemesen a meséket az Aranyhaj és a hat medve, a világ legbugyutább esti meséjeként jelölve) úgy általában: egy majdnem bepisilős, egy repülős és egy szorongós, ahol a fekete-fehér az üldöző. A még szokványabb „mostanra szépen elalszik” helyzetből Emese elmenekül, pontosabban Tatu és Patu ügyködése-meséje elől, az előszobáig, ahol viszont egy csíkos szőnyeggel precízen betakarózva, feje fölé a zenélő forgót beigazítva a földön elalszik. Ám a fiúk Emesét a szigorúan nem ágyüzérektől beszerzett ágyába nem toloncolják vissza, hanem mellébújnak, plusz egy fehér virágú karácsonyi kaktusz cserepestül.

Patu ugyan ebben a kötetben még nem fészbukol, viszont noha szörnyen fáradt, mégis ébren marad (vagy nem), mert olyan klassz volna csinálni valami jót. A könyvnek ez a része – a többi is, ez meg pláne – ha eddig nem varázsolta el a háromtól harmincháromig, háromszor harmincháromig terjedő célcsoportot, hát most el fogja. Hacsak nem este tíz után kezdi azt érezni, hogy most már csinálni kéne valami jót. Aino Havukainen és Sami Toivonen szerzők – már, ha a nevüket sokszor elmondod, majdnem ének, stílusosan altatódal – itt bevezetnek a gráfelméletbe, és eldöntheted, hogy merre mész: építesz még egy kis űrsikló-kilövőállomást, virtuális háziállatot sétáltatsz, kólát iszol kávéval, míg másnapra olyan leszel, mint egy robbantott mazsola – vagy alszol. Vagy könyvet nézegetsz fél éjjel, mondjuk pont ezt.

Vécsei Rita Andrea