Kiss Ottó második Ati-könyve jelenik meg a könyvhétre, az Ati repülni tanul. A sorozat kezdő kötete, az Ati és a holdvilág zárt alkotásnak tűnt, ami nagyszerűen megáll önmagában. Felmerült a kérdés, lehet-e, érdemes-e folytatni. Erre a válasz most már: egyértelmű igen.

Gyerekkorunkban nem tudjuk, hogy egyfajta boldog időtlenségben létezünk, ha tudnánk róla, az talán el is rontana mindent. Egy felnőttebb nézőpontból visszatekintve válik láthatóvá számunkra az a szertelen lebegés, ami (helytől, időtől és valamennyire a boldogság fokától is függetlenül) közös élményünk marad gyerekkorunkból. Kiss Ottó meséi ezt az állapotot ragadják meg teljes magától értetődőséggel. Nem állít olyat, hogy a gyerekkor jó, boldog, mint ahogy azt sem, hogy rossz, tiszta szenvedés az egész; legfeljebb annyit, hogy a gyerekkor az gyerekkor. Amikor a felnőtt szemszögéből nem történik semmi, akkor igazából tevékeny, szenvedélyesen megélt napok telnek. Ez az a korszak, amikor még nem lehet szétválogatni a célokat az álmoktól, a naivitást a bölcsességtől.

A békés lebegés közepette mindkét mesében ott a történet valós szintje is (objektív valóság), amely össze is találkozik az álmokkal, sőt tovább is szövi azokat. Az első mesében Ati szembesül azzal, hogy Ambrus bácsi meghal, sőt azzal is, hogy maga sem fog örökké élni; de a mese (az álom) segíti abban, hogy mindez ne legyen annyira nyugtalanító, hogy megértse, ez a világ természetes működése. A második mese címe nem véletlenül Ati repülni tanul, mert itt tényleg tanulás van: kiderül, hogy az álmok megvalósulhatnak, de nagy valószínűséggel nem pontosan abban a formában, ahogy mi azt elképzelnénk. A történetekben mindig feltűnik több nemzedék, a szülők és a nagyszülők korosztálya, az ő tapasztalataiknak, gondolataiknak megvan a kitüntetett szerepük Ati tanulásában. Gondolhatja valaki, hogy idealizált, problémamentes Ati történeteinek a világa, de akkor elfelejti, hogy halál vagy az önmegvalósítás lehetősége magában is elég bonyolult probléma.

Hanga Réka illusztrációi talán egy árnyalattal melankolikusabbak maguknál a meséknél, a barátságos, meleg színek, a kompozíciók, nézőpontok ráérős váltogatása azonban így is nagyszerű összhangban van a szöveg békebeli időtlenségével. Számomra mindkét könyvből a repülős-felülnézetes képek a legemlékezetesebbek. Nem véletlen, hogy felfigyelünk ezekre a térélményt adó oldalakra, mert ezeknél tárgyiasul az, ami a többi képnél is alapvető élmény: a tér. Az illusztráció nagy érdeme, hogy teret ad a szövegnek (és ebben segíti, hogy a kiadó – nagyon helyesen – egy elég nagy formátum mellett döntött), így van helye és ideje a történetnek arra, hogy békésen folydogáljon.

Kiss Ottó egy új hangot talált meg az Ati-könyvekben, mellőzi az iróniát, nem szól ki a meséből. A szövegek letisztultak, egyszerűek, egy nagyobb óvodás számára is könnyen érthetőek; de minden egyszerűség ellenére ott van bennük a világ komplexitása.

Ati repülni tanul. Ítra: Kiss Ottó, illusztrálta: Hanga Réka. Cerkabella Kiadó, 2014