Abszurd mesék kezdőknek és haladóknak

Liliputi trónkövetelők, Egy asztal az egy asztal, Mesék 1 • 2 • 3 • 4: jobb híján abszurd mesének nevezhető szövegek gyerekes felnőtteknek, és felnőttes gyerekeknek.


„Fáradt vagyok, megyek a képbe – mondta, s reggel sokáig fekve maradt a képben, mert azon gondolkodott, minek nevezze a széket és elnevezte »ébresztőórának«.” (Peter Bichsel)

Az abszurd mesékről nehéz írni. Miért? Mert a mesék világa eleve egy szürreálisba emelt valóság, a mesékben minden megtörténhet, és meg is kell történnie. Az abszurd tovább megy, felborítja még a szürrealitás „megszokott”, vagyis „elvárt” logikáját is, gondolati sémákat tör szét, így lesz a fantasztikum azon szélsőséges válfaja, amikor a képzeletbeli jelenségek és a közöttük levő kapcsolatok ábrázolása felborítja a köznapi fantázia logikáját, a mitikus-mesés-utópikus hagyományokat, s így a hihetetlensége abszolút váratlanul és kiszámíthatatlanul egyéni, meghökkentő.

Az elmúlt napokban három könyvvel foglalkoztam, mind a három az abszurd gyermekirodalom egy-egy alapkövének tekinthető, (már ha alapkövekről szeretnénk beszélni).


Nyár elején jelent meg Kiss Ottó Liliputi trónkövetelők című kötetete (Cerkabella Könyvkiadó, 2012). A tizenöt mesenovellát Kárpáti Tibor illusztrálta. Az a Kárpáti Tibor, akit Bányai István (Csókolom, pókmajom című könyve kapcsán) így jellemez: „Kárpáti »tea bee«, illustrateur jeunesse, a vizuális káosz jelen korszakában a legkevesebb komplikációval elért legeredményesebb minimalista telitalálat. Új abszurd felkiáltójel. A pont nála ha útnak indul, a saját nézőpontját összekötő legrövidebb szakasz. Sztoikus minimalizmusa már-már az űr határát súrolja. Elgondolkodtató és egyben szórakoztató. Örkény és Réber abszurditását idéző, éles szemű vizuális kalauz a posztmodern után mint kezdet.... Hidegen tálalva, de melegen ajánlva.”. Ez a leírás Liliputi trónkövetelők egész oldalas, (alapszínekből összerakott, néha litografikus egyszerűségű, bi- és trikolór) képeire maga is telitalálat, jobban azt hiszem nem lehetett volna megfogalmazni. Míg Kiss Ottó szövegei nekem szintén Örkény egyperceseit idézik, addig Kárpáti minimalistára szerkesztett képei szintén vizuális „egypercesek”, önálló alkotások a szövegek mellett.

Kiss Ottó meséi groteszk, rövidke történetek, melyek túlmutatnak önmagukon, lehetne abszurd szabadverseknek is nevezni ezeket, hiszen a szöveg tömörségén, humorán is átüt a szerző líraisága.

„Aztán ücsörgött még egy ideig, végül felállt a padról, kiterjesztette a szárnyait, és botját jó erősen megmarkolva elsuhant a pázsit felett.” (Fűre lépni tilos)

Bizton állíthatjuk, hogy Kiss Ottó szeret neveket adni, az ő meséiben minden főhősnek van neve, a tizenöt szövegből csak néhányban szerepel általános alany, és ez számomra inkább az abszurd, mint a mese felé tereli el a szövegeket. Kiss ezekben az írásokban többnyire a mindennapi szituációkból indul ki. A szöveg rövidsége miatt, fontos szerepet kapnak a címek, felvezetik a történetet, illetve segítenek beleilleszkedi a kapott szituációkba. Nem mondom, hogy csak felnőtteknek ajánlanám, inkább azt, hogy gyerekes felnőtteknek, és felnőttes gyerekeknek.

Peter Bichsel: Egy asztal az egy asztal című könyve és Eugéne Ionesco és Etienne Delessert: Mesék 1 • 2 • 3 • 4 című kötete sokban hasonlít egymásra. Érdekes, hogy mind a két kötetnek van svájci kötődése, és mind a két kötetet először 1969-ben adták ki.

Peter Bichsel kötete a Holnap Kiadónál jelent meg idén, Dévény István fordításában, Pásztohy Panka grafikáival. Az illusztrációk (Pásztohy Panka munkái) ebben a kötetben hűen követik a szerző groteszk világát, nem válnak le a szövegtől, szinte észrevétlenül teremtik újra a novellák atmoszféráját. A svájci születésű Peter Bichsel elsősorban újságíróként, íróként és irodalmárként ismert, ezt a mesés-novellás kötetet sem nevezném mesekönyvnek, inkább olyan novelláskötetnek, melyben az írások alapkoncepciója, hogy a szereplőket kiemeli a hétköznapok, a realitás szorításából egy általános népmesei kezdéssel. Ezek a novellák azonban, a mellett, hogy mesékként is felfoghatók, számomra sokkal inkább szórakoztató filozófiai fejtegetések a világról, és annak megismerhetőségéről. Bichsel szeret élni a fokozásban rejlő lehetőségekkel, sokszor a végletekig is elmegy, így teremtve meg saját mesésen abszurd világát. Vajon tényleg csak azt hihetjük el, amit tapasztalunk? (A Föld gömbölyű, Amerika nincs is) Vajon lehet e tudásunk végtelen és teljes, akár csak egy témában is? (Egy ember, aki mindenre emlékezett)

„Mindent kell tudnom. Csak akkor jelenthetem majd ki, hogy ezt az egészet nem akarom többé tudni.” ( Az ember, aki többé semmit sem akart tudni)

Peter Bichsel kötete és Eugéne Ionesco – Etienne Delessert Mesék 1 • 2 • 3 • 4 című könyve két ponton kapcsolódik egymáshoz. Bichsel kötetének második novellája és, Ionesco második meséje világ újraértelmezhetőségének abszurdumát fogják meg. A nyelvi játék azonos, – miért ne lehetne átnevezni a dolgokat? Ki mondja azt hogy az asztal az egy asztal, miért ne lehetne éppen kép, vagy „A kenyér ágyelő. Az ablak tollszár.”?

„– Kinézek a széken, közben párnát rágcsálok. Kinyitom a falat, a fülemen járok. Tíz szemem van, hogy járjak, két ujjam van, hogy nézzek.” (Mesék 1 • 2 • 3 • 4)

A másik kapcsolódási pont szintén egy nyelvi játék, a személynevek fontossága, illetve melléknévvé válása a humor, és az abszurd forrása. Bichsel Jodok-jai (Jodok bácsi mindekit üdvözöl), és Ionesco Jacqueline-jei (1. mese) tudatosan, sokszorozódnak, szapododnak túl, hogy egyszerre jelentsenek mindent, és semmit.
De ejtsünk még néhány szót a Mesék 1 • 2 • 3 • 4 (Scolar Kiadó, 2011) című kötetéről. A négy mese sokkal személyesebb hangnemű, mint a már említett két kötet történetei. 1967-ben az akkor már igen csak híres grafikust Etienne Delessert-t (svájci származású) felkérték, hogy készítsen egy gyerekeknek szóló kötetet. Delessert, szövegírót kért, és az abszurd dráma műfajának megalapítóját Ionescot kapta társnak a kiadótól. Mindketten meghökkentő alázattal, tisztelettel fordultak a szerzőtárs felé, így hoztak létre, egy egészen különleges könyvet, melyben a képek és a szöveg szinte összefonódik, ahol a mese véget ér ott az illusztráció folytatja a történetet. Delessert egyéni, szürreális látás- és ábrázolásmódját tudatosan rendeli alá a szövegnek, míg Ionesco meséi a mesék egy apa lánya képzeletéből kipattanó színházas játékból, érzelmi kommunikációjából fejlődtek ki. Mondhatjuk tehát, hogy mindkettőjük részéről nagyon személyes ez a kötet, és talán ezért is lett ennyire átütő erősségű. A Mesék 1 • 2 • 3 • 4 az amikor: a gyermeki gondolkodás-struktúra abszurditása, és a felnőttek gyermeki énjének végtelen kreativitása találkozik egy kötetben.